Kertész Ervin UB2016

Ultrabalaton 2016

220 km története

2010 szeptembere óta kezdtem el rendszeresen futni, persze akkor még csak nagyon rövid távokkal. Emlékszem, az 5 km-is kemény küzdelem volt számomra. Aztán jött az a bizonyos Nike Budapest félmaraton ugyan ez év szeptember 5-én ami az első hivatalos versenyemként íródott be a futó történelmembe! Érdekességképpen a Tiszaújvárosi Jabil harmad maraton lett volna az első, már nevezve is voltam, felöltözve vártam a versenyt, de ekkor jött egy óriási vihar és elmosta az egészet, ezért elhalasztották szeptember végére! Szóval itt kezdődött a futó karrierem. De nem akarom a Föld kialakulásától kezdeni, szóval nyomtam a kiliket egyre jobban élveztem ahogy fejlődök, gyorsulok és a kezdeti célom is alakult, a fogyás ,merthogy ezért kezdtem el futni. 106 kg is voltam már, ez nem olyan őrülten nagy elhízás, de nekem fontos volt, hogy visszaszerezzem a régi formám, ami 90-95 kg körül mozgott. Aztán sok-sok futott km, versenyek, edzések, és az eredményeképpen teljesítettem az első 4 napos Balaton Szupermaratonomat, ami akkor (és most is) egy óriási teljesítmény! Azóta már 4 szeres teljesítő lettem, folyamatosan javuló időeredménnyel, amire nagyon büszke vagyok!Régebben már leírtam az első teljesítésem történetét, amit úgy fejeztem be, hogy majd biztosan jön egy másik óriási őrültség (persze jó értelemben) amit majd megint ki lehet tűzni célul. Hát jelentem itt van ez az Ultrabalatonos dolog, amin az elmúlt években indultam mindenféle formában 10 fős 5 fős csapatban és párosban kétszer, a 2014-es különleges teljesítésről írtam is, amikor a futótársam Erdélyi Attila sérülése miatt 150 km-t kellett lefutnom! Idáig ez volt a leg hosszabb táv, amit egyben teljesítettem! A futótársak, barátok kérdezték hogy ugyan mikor szánom rá magam az egyénire, de az a helyzet hogy féltem tőle! Kevés dolog van amitől tartok de ez köztük volt!

Szóval hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy fiatalabb már nem leszek, most kell neki menni ennek a gigantikus őrültségnek, így hát nem kicsit remegő kézzel, de aláírtam a nevezési lapot! Persze ez még ősszel volt, úgyhogy csináltam a dolgomat, ahogy azelőtt is, egész télen folyamatos edzés. Készültem a 4 napos Balaton körre, ami egész jó lett, sikerült teljesítenem a távot, és még az időmön is javítottam! És persze könyörtelenül közeledett a dátum május 28. De még ekkor sem akartam erre gondolni! Felkészülésképpen neveztem a Sárvári 6-12-24 órás futásra ahol 12 órát vállaltam, ezt egy jó felmérőnek gondoltam, és utána még van idő egy teljes regenerálódásra! Fél nap futás után 111 kilométert sikerült teljesítenem, ami összetett 6. korosztályos első helyet ért! Ez azért adott egy kis erőt, és önbizalmat. Biztonságban nem voltam ezután sem, és hátra sem dőlhettem. Az elkövetkező időben pedig próbáltam alkalmazkodni a reggeli starthoz, úgyhogy elkezdtem korán reggel edzeni. Mindig is irigyeltem azokat, akik már korán reggel nyomják a kilométereket! Az idő rohamosan telt, még egy héttel a verseny előtt átmozgatásképpen lefutottam a Mosonmagyaróvári Minimaratont (16 km), csakhogy szokjam a meleget! Persze ekkor már javában készültünk minden téren, szállásunk megint a tavalyi gyönyörű szálloda volt Siófokon, amit idén is Csákány Kriszti intézett. Párommal, Enikővel próbáltuk a 12 órás futás tapasztalatai alapján az energia utánpótlást, az öltözetet, a frissítést meg mindent, amit csak tudtunk össze rakni, hogy minden klappoljon. A start csomagot már korábban átvettem a Maratonman depóban, rajtszám (130) egy rakás energia gél, amit úgy utáltam, hogy rá sem bírtam nézni, soha nem tudtam megenni egyet sem. Pár darabot csak a látszat kedvéért bepakoltam. Nekem a szilárd étel jött be eddig, azaz a tészták, de hát minden verzióra gondolni kell. A tervek szerint négyen vágtunk volna neki egyéniben a Futóklubból, de sajnos Csákány Kriszti nem tudott kilábalni egy korábban összeszedett sérülésből, így nem tudott nekivágni a távnak. A Balcsihoz azért lejöttek segíteni, szurkolni nekünk, amit nem győzök megköszönni nekik! Így maradtunk hárman Mészáros Laci, Döbrösi Balázs és én! Az utolsó pillanatban sikerült indítani két csapatot is a klubunknak, ami azért lelkileg jól esett. Mégsem csak hárman képviseljük a futóklubot Győrből! És elérkeztünk a május 27. pénteki naphoz, a leutazás napjához, én egyedül indultam el Ásványráróról, Enikő Tiszaújvárosból Badics Attiláékkal (többszörös UB és egyszeres Spartatlon teljesítő) jöttek le. A szállodánál találkoztunk Mészáros Laciékkal , gyorsan átvettük a szállást, és már indultunk is a tészta partira! Ott aztán gyorsan chip átvétel, evés-ivás, ilyenkor repül az idő, aztán vissza a szállásra, készülődés, egy kicsit még beszélgettünk, söröztünk (szénhidrát feltöltés és altató céljából) és irány az ágy, mert korán kelünk. 4 órakor csörgött a”vekker”, hát nem sokat tudtunk aludni a fenti szomszédok aktivitása miatt, szinte csak pár órát. Azonban nem volt idő gondolkodni, mert másfél óra múlva már start van! Gyors mosdás, öltözés a legkörültekintőbben cicitapasz, sudokrémezés a hajlatokban vastagon, rövidnadrág, póló, pakolás a kocsiba le és sovány malac vágtában irány Aliga a starthely. Ott találkoztunk Balázzsal ,egy gyors közös fotó a három Győri futóklubos egyéni indulóról, üdvözlés a többi hősnek, egy kis bemelegítés, és mire észbe kaptunk már úton is voltunk. Az első 14 kilométert Mészáros Lacival együtt tettem meg, kellemes 5:30 körüli tempóban, ott én terv szerint frissítettem, Laci pedig tovább futott, gondoltuk úgy is találkozunk még sokszor, de ott láttam utoljára, mert ő úgy felgyorsult, hogy én már nem értem utol. Balázzsal többször is találkoztam a nappali szakaszon. Az idő telt, haladtam terv szerint, vagy talán egy kicsit még lassabban is. A délelőtt időjárásilag számomra elég jól alakult, mert felhős idő volt, de később aztán jött a pokol. A felhők eltűntek, a dombok megjöttek, a nap meg úgy sütött, mintha nem is 150 millió kilométerre lenne, hanem csak itt a szomszédban valahol. Szóval elkezdődött a szenvedés. Csákány Krisztiék hoztak jeget, azzal hűtöttem magam vízbe rakva, sapka alá, és a számba, de még így is szenvedős volt. Végig így haladtam a Káli medencében dombra felgyalogolva, lefelé futva. Borzalmasan sok energiát fogyasztottam, mint valami teherautó. Nem csoda hogy mire vége lett a dombos résznek már alig vánszorogtam. Pedig Enikő ellátott mindennel, amit csak kívántam. Itt találkoztam először Boros Mikivel, aki idén kerékpárral tette meg a távot, meg-megállva az egyéni futóinknál ellátva egy két jó tanáccsal, vízzel, energiával. Szerintem látta, hogy igen rossz állapotban vagyok, ezért egy kicsit mellém szegődött. Felmérte a károkat, és elkezdte felszámolni azokat! Először rábeszélt arra, amire eddig senkinek sem sikerült, bevettem egy energia gélt! Mert mint mondta az a baj, hogy több energiát fogyasztok, mint amit beviszek, ezért kimerültek a raktáraim és ezt sürgősen pótolni kell! Aztán a haladásra is figyelni kell, mert túl sok időt veszítek a frissítéseknél! Ezután ezt észben tartva elkezdtük újra építeni a versenyemet! A tempót úgy határoztuk meg, hogy egy perc futás egy perc gyaloglás, és egy ideig óránként egy gél. Izomzatilag jól vagyok, ez látszik a mozgásomon, tehát van még remény, mondta! Szóval elkezdtünk ezen rendszer szerint haladni. Először nagyon fárasztó volt, de aztán ahogy javult az állapotom, egy picit már könnyebben ment az egypercezés. Az idő késő délutánba fordult, már nem égetett úgy a nap, elértük a 100 km-es táblát, tisztelettel meghajoltam előtte, és mentünk tovább megkeresni a nagytesóját! A Varga pincészetnél csak csekkoltam, a pincejárás most elmaradt, az arra szánt időt sajnos már korábban elköltöttem, így az egyéni futók jogával élve kikerültem, és indultam tovább! Szépen haladtunk. Szigliget körül elértük a fél távot jelző 110-es km táblát! Tudom, mondták, nem szabad arra gondolni mennyi van még hátra, de a frász kerülgetett ha bele gondoltam mennyit szenvedtem idáig! Csak remélni mertem, hogy az új taktika mellett nem lesz a másik fele ilyen nehéz! A nap kezdett lemenni a dombok mögött. Lelkileg készülhettem az éjszakára, ami másoknál lehet hogy rossz dolog, de nálam kifejezetten jó! Én sokkal jobban szeretek éjjel futni, mint nappal a tűző napon! Szépen lassan este lett, a gépezet működött, bár energia gél utánpótlási gondjaim akadtak, mert nem hoztam eleget, mivel nem gondoltam hogy én akár egyet is megeszek! Próbáltuk kiváltani mindenféle cukrozott üdítővel, meg mindennel, amiben csak energiát láttunk! Enikő elment vásárolni és vett mindent amit csak tudott. Én hoztam zéró kólát is otthonról, Miki mikor meglátta, azt mondta, ezt nehogy a számhoz merjem emelni, ebben egy szem energia sincs! Minek vettem ilyet? Hát a fene gondolta! Majd következőre már tudni fogom! Már éjfél körül volt, megjártuk a fenékpusztai részt, és ráfordultunk a „célegyenesre” itt kellett bevennem elsőnek egy activatort, mert kezdtem fáradni, agyilag és lelkileg. Valahol Máriafürdő körül találkoztunk Földing Ottóékkal, kísérték az egyik csapatunkat, ebből gondoltam hogy nemsokára utolérnek és megelőznek majd! A frissítő ponton volt meleg leves, kértem gyorsan és miközben megittam, Ottó is ellátott néhány jó tanáccsal és megdicsért, hogy milyen szép a mozgásom, és meg lesz az, csak így tovább! Jól esett, de indulni kell, vár az éjszaka hátralévő része! Kis idő múlva meg is érkeztek a csapataink, üdvözöltek, bíztattak egy kicsit és robogtak tovább. Ekkor találkoztunk Földingné Nagy Judittal, aki egy csomagot szorongatva a kezében szurkolt, üdvözölt majd oda adta. Tele volt mindenféle energia szelettel, gumi cukorral, és földi jóval. Megtudta, hogy fogytán vagyunk belőle, ezért össze szedett mindent, ami csak volt náluk és elhozta nekem! Ezúton is nagyon köszönöm neki! Haladtunk tovább, már az éjszaka közepén jártunk kb 3 óra lehetett, mikor Miki mondta hogy neki mennie kell, mert holnap (azaz ma) dolga van otthon, és még haza is kell érnie ezért magamra hagy. Ellátott minden instrukcióval, mit hogyan csináljak és hogy jól haladok, csak ne veszítsek több időt, és akkor meglesz! Innentől egyedül folytattam, most már csak Enikőre számíthattam. Mentem tovább, mindent próbáltam úgy csinálni, mint ahogy megbeszéltük, pedig a lábaim kezdtek elhasználódni, az izom fájdalom a maximumon volt. Egyszer csak megláttam a 150 km-t jelző táblát, megálltam, végigsimítottam, szinte bele borzongtam, Te úr isten innentől minden újabb km egyéni csúcs! Eddig ez volt a legtöbb egyben futott km amit megtettem, 2 éve mikor Attila lesérült! Na de indulni kell tovább, mert most más a cél! 160 km-nél aztán megjött amitől kicsit tartottam, az első vízhólyag. Pedig nagyon vigyáztam, többször is zoknit cseréltem, mondjuk cipőt nem, mert nagyon elégedett voltam a Voméro 10-esemmel. Elbotorkáltam Enikő frissítő pontjáig, ott gyorsan megálltam, cipőt zoknit le, kárfelmérés, három lábujjamon is lett egy-egy hólyag, egyik rajtszám tartó biztos tűvel kiszúrni, szárazra nyomkodni, ragtapasz rá, zokni cipő vissza, egy kicsit gyalogoltam hogy szokja a mozgást, és indulás tovább! Szépen lassan világosodni kezdett, 4 körül járhatott az idő, újból be kellett vennem egy activatort mert megint kezdtem fáradni, álmos lenni! Egyre jobban utáltam ezt az egypercezést, ezért átváltottam oszlopozásba, ami annyit jelent hogy 2 oszlopköz futás, kettő gyaloglás. Nem gondoltam, hogy ezzel majd megváltom a világot, de legalább egy kicsit változatosabb lesz. Reggel fél hat volt, 24 órája voltam a pályán, a 172. km-nél jártam, ezt megjegyeztem. A helyzetem nem sokat javult, nagyon fáradt voltam. Ekkor mondta Enikő, aki folyamatosan nyomon követte az eseményeket az interneten, hogy sokan feladták, Mészáros Laci és Döbrösi Balázs is! Már csak te vagy egyedül a pályán a futóklub egyéni indulói közül, neked sikerülnie kell, meg kell csinálnod mondta! Na ez adott egy adrenalin löketet, nem mehetünk úgy haza hogy egy egyéni futónknak sem sikerült célba érnie! A nap már felkelt, szerencsémre még felhős volt az ég, csak később jön a mai napi kánikula. 190 km-nél már egyre többet gyalogoltam alig tudtam tartani a tervet. Enikő folyamatosan mondta, hogy nem állhatok meg, mert a szintidő határán mozgok, Csákány Krisztiék figyelték, és számolgatták hogy milyen minimális tempót kell tartanom. A felhős időszak is véget ért, megint ezerrel sütött a nap. Már csak 30 km van hátra! Azt tudtam már itt is hogy végig megyek a pályán, csak azért kellett harcolnom, hogy 32 órán belül beérjek és megkapjam a célszalagot, az érmet és hogy életemben először ott álljak a színpadon. Közben a jég elfogyott, Enikő bravúrosan még tudott venni valahol egy zacskóval. Egy-egy frissítőpontnál mikor meglátták, hogy egyéni rajtszámom van felállva tapsoltak és hajráztak, ez nagyon jól esett, köszönöm nekik. Elértem a 200 km-es táblát, csak pacsiztam vele, nem volt idő megállni. Már enni sem tudtam szinte semmit sem, csak ittam. Az utolsó 20 km-en már mindennel bajom volt, ha nem volt elég hideg a víz, ha túl messzire ment előre Enikő, minden! De ő hősiesen tűrt, és bíztatott, küldött, hogy most már meg kell hogy csináljam. Próbáltam még egy percezni, de már több gyaloglás volt benne, mint futás. Már én is számoltam az időt, még 4 órám van a szintidőig és van rá 20 km-em! Sikerülhet! Márciusban a Siófok-Fonyód 48 km-es távját futottam ennyi idő alatt, de hát az más tészta volt! Mentem előre rendületlenül, lassan fogytak a km-ek már csak 15 már csak 10 km. A fájdalom folyamatos volt, de már nem érdekelt, szerintem valahol itt kezdtem elhinni, hogy megvan, nem lehet máshogy. Próbáltam tempósabban futni, már méregből össze szorított fogakkal, a dög melegben, elhatároztam hogy elfutok az utolsó frissítő pontig valahogy ami 217,9 km-nél volt, frissítettem, megkérdeztem mennyi van hátra? Pontosan 3 km mondta az ember. Na itt jött az a földöntúli megkönnyebbülés, elindultam volt 1,5 órám a 3 km-re! Megvan, innen már nem veszíthetek. Gyalogolok tempósan de én már nem futok, az biztos! Hullámzott a hangulatom egyszer folytak a könnyeim, máskor meg nevetgéltem. Akivel csak találkoztam mindenki gratulált, tapsolt. A fájdalmak egy szempillantás alatt eltűntek, ezernyi gondolat kavargott bennem….mit keresek én itt? Más több nekifutásra sem tudja végig vinni ezt az őrült távot, én, akinek köztudottan nincs futóalkatom és 95 kg-mal indultam neki ennek a versenynek, itt vagyok a cél előtt! Az utolsó 3 km egy pillanat alatt elszállt, az időeredmény nem érdekelt, csak az hogy beérjek 32 órán belül! Az Aligai bejárattól mintha nem is a Földön jártam volna, minden pillanatát próbáltam kiélvezni, szerelés igazítás, hogy jól látszódjon a zöld rajtszámom, és hogy egyéni teljesítő érkezik! És itt az utolsó csekkoló pont, innentől nem kell sietni, beértem bőven a szintidőn belül, most már csak végig kell sétálni a szpíkerig ahol kérdezték a nevem, és már harsogta is hogy egy újabb egyéni teljesítő a célban, Kertész Ervin! A célegyenes 20 méter, futok, célszalag, érem, fotósok, Enikő a célban várt átöleltem, csak azt tudtam mondani hogy megcsináltuk, megvan! 220,9 km 31 óra 09 perc! Szinte hihetetlen, de le lehet ülni, nem kell sietni! Most már jöhet a kényeztetés! Egyből bejelentkeztem a masszőrhöz, aki nem akarta elhinni hogy 220 km van a lábamban, mert olyan lazák voltak az izmaim! „Ilyen lábakat akarok magamnak én is” mondta! Aztán mosakodás, jó lett volna egy fürdő letusolni, de idén nem volt, na mindegy! Átöltözés készülődés az eredmény hirdetésre! Elfoglaltuk a helyünket, megtapsoltuk a dobogósokat, hihetetlen teljesítmény amit műveltek az biztos! Aztán az egyéni teljesítők névsora, mindenkit várnak a színpadra, a mozgásom nem természetes, de itt vagyok, gratulálok a többieknek, a közönség tapsol, aztán zárásképpen meghallgattuk a himnuszt, ezt kicsit megkönnyeztem! A rendező záróbeszéde és vége!

Záró gondolatként csak annyit hogy ez egy nagyon kemény műfaj! Szerencsés voltam hogy így végig tudtam csinálni, a gyomrom bírta a sok gélt meg minden sz..rt amit megettem, és még hányni sem hánytam egyszer sem, pedig mondták hogy készüljek mert fogok. A lábaim végig bírták, egy-két vízhólyagot leszámítva semmi sérülés nélkül! 5 kg-ot fogytam nettóban amit majd vissza kell szednem! Nagy köszönet a kísérőimnek, Enikőmnek, aki végig kísért, harcolt a sikeremért, bíztatott végig, és elviselt, mikor már elviselhetetlen voltam, és fent volt velem 40 órán keresztül alvás nélkül! Mikinek, aki segítségével nagyban elősegítette a versenyem sikeres teljesítését! Krisztinek és Ervinnek hogy toltak előre a dombokon, szereztek jeget, mert én csak azzal működök, és szurkoltak! Ottónak és Juditnak az energiáért, és a bíztató szavakért! Nem mondom, hogy jövőre újra nekivágok egyéniben mert egyáltalán nem biztos! De itt leszek, leszünk valamilyen formában az biztos!